Pompei falfirkák az Aeneisből vett részletekkel (illetve azok parafrázisaival, paródiájával).
Az Aeneis (ejtsd: aineisz [restituált], éneisz [erasmida]) Vergiliusnak tulajdonított Kr. e. I. századieposz, amelyen költője Kr. e. 29-től egészen Kr. e. 19-ben bekövetkezett haláláig dolgozott.
Történet
Hatalmas művét, amelyen Vergilius tizenegy éven át dolgozott, végrendeletében elégettette volna. Augustus császárnak a végrendelet végrehajtójához intézett parancsa mentette meg a művet a tűzbevetéstől. Vergilius döntésének oka az volt, hogy úgy vélte, még mindig nem ért el az írásművészet oly magas csúcsára, hogy témáját, Aeneas (magyar fonetikus átírással Éneász) történetét méltóképp megénekelhesse. E művében – amely a viszontagságok ellenére is többé-kevésbé befejezett állapotban maradt fenn az utókor számára – nagyra törőbb célt tűzött maga elé, mint eddig bármikor: bemutatta a leendő római ereklyék megmentését Trójából, Aeneas útját Itáliába, és győzelmét mindazon hatalmak felett, amelyeknek alapítói tettének ellenszegültek.
A mű terjedelme tizenkét ének, művészien felépítve úgy egészében, mint részleteiben is. Az eposz első felében olvasható Aeneasnak, Venus fiának útja Itália felé, és rögtön az első énekben a cselekmény közepébe cseppenünk: Aeneast, már látótávolságban Itália partjaitól egy vihar visszasodorja Észak-Afrika partjaihoz. A második ének Trója pusztulásáig nyúl vissza, ahonnan Aeneas kíséretével elindul; a harmadik a Szicíliáig megtett utat írja le; a negyedik Karthágó alapítójának, Dido királynőnek nagy elterelő kísértését mutatja be, s azt, hogyan hal meg Dido, miután csábítási kísérletével kudarcot vall; az ötödik a Szicíliában töltött békés időről számol be, amely az Aeneas apja, Anchises tiszteletére rendezett játékokkal telik el. A hatodik a Cumaeből az alvilágba tett utat ábrázolja, ahol feltárul előtte leszármazottjainak jövője. A további hat énekben folynak a harcok Latiumért, azért a földért, ahol az Aneiasz által megalapított Róma erős nemzetté fog emelkedni.
Vergilius az Aeneisben azáltal érte el költészetének legmagasabb fokát, hogy még mélyebben merült el a nyelvben, mint azelőtt. Példa erre a nyolcadik ének befejező sora, amelyen Vergilius ókori kritikusai, a grammatikusok, megbotránkoztak:
„
sarjainak sorsát-hírét vállára felöltvén.
”
– Aeneis, VIII.731
Amit itt Aeneas a vállára vesz, az a pajzs, amelyet Vulcanus a leendő Róma történetéből vett képekkel díszített. A valóságban a pajzzsal történik meg az, hogy vállra emelik. Egy másik példa, a hatodik énekből, amelyben Aeneasnak és vezetőjének, a cumaei Sibyllának az alvilágba vezető útját írják le:
„
Ībant obscūrī sōlā sub nocte per umbram
”
– Aeneis, VI.268
Szó szerinti fordításban:
mentek sötéten a magányos éjszakában az árnyakon át…
Eneász szökése Trójából. A képet Federico Barocci festette 1598-ban. Borghese Galéria, Róma
A jelzők felcserélése (ki vagy mi volt sötét, illetve magányos) itt nem szónoki játék, hanem annak a közegnek a felhasználása, amelyben a figurák mozognak: tárgy és kifejezés egy és ugyanaz. A harmadik nagyon jó példát mutat be a második énekből, ahol Laocoon sorsát írja le Vergilius, egyetlen sor fejezi ki azt, ahogy Laocoon épp egy bika feláldozásához kezd:
„
a pompás oltáron testes barmot készült bemutatni.
”
– Aeneis, II.202
Mi történt a bikával, miután a kígyók megtámadták Laocoont? A bikáról Vergilius nem tesz konkrét említést a mű további részében, de a Laocoon kínlódását leíró részből következtethetünk rá:
„
Mint sebesült bika bőg, mely rosszul kapta a taglót s oltárától elszabadulva kirázza nyakából.
”
– Aeneis, II.223–224
A latin eredetiben figyelemre méltó a hangfestés a sok „u” hang által:
„
quālis mugitus, fugit cum saucius āram taurus et incertam excussit ceruice secūrim
”
– Aeneis, II.223–224
Végezetül egy példa a Vergiliusra igen jellemző irónia, nyelvi játékosság köréből: amikor Dido királynő az Aeneas iránti szerelméről beszélve azt mondja:
„
Huic ūnī forsan potuī succumbere culpæ
”
– Aeneis, IV.19
e megoldás kétértelműségét az 'uni' névmás nemtől független volta teremti meg, amíg a királynő ki nem mondja az utolsó szót, a mondata szó szerint azt jelenti: „Ennek az egynek szívesen alája feküdnék”, amit az olvasó nem érthet másra, csak Aeneasra, akire az 'uni' mindenképpen vonatkozhat. Végső csattanóként azonban a királynő hozzáteszi: „culpae”, és így a mondata azt jelenti: „Ennek az egy bűnös csábításnak szívesen engednék”, és így már a szerelméről beszél. Mindazáltal a szórendet nem tarthatjuk véletlennek, a kicsiny megtorpanás a záró spondeus előtt ezt a szép játékot a szavakkal úgy engedi meg lefordítanunk: „Ennek az egynek (ti. a férfinak) szívesen engednék, de hát az bűn volna”. Jellemző, hogy a szakirodalomban komoly viták folytak arról, hogy vajon tényleg érthette-e így a szerző, mert tudomásunk szerint Rómában a hagyományos testhelyzetben a nő feküdt fölül.
Magyar Éneis, avagy Virgilius Maro P.-nak Éneás viseltt dolgairól írtt munkája, 1-3. Melleyet magyar versekbe foglalván kiadott Kováts Jósef; Weinmüller Ny., Komárom, 1799–1831
Magyar Virgilius az az Virgilius Aeneássának némelly darabjai mellyek deák eredeti versekből ugyan annyi számú 's lábú magyar versekbe foglaltattak Nagy János által; Streibig Ny., Győr, 1806
Virgilius Énéisse, 1-2.; ford. Baróti Szabó Dávid; Doll–Trattner, Bécs–Pest, 1810
Blumauer áltöltöztetett Aeneise. 1-3. köt.(Virigilis Aeneis travestiert); ford. 's Virgil végső három könyvének áltöltöztetésével megtoldotta WXYZ; Aillaud, Paris, 1833
1850–1919
Virgil Aeneise, 1-2. könyv; ford. Gyurits Antal; Magyar, Pest, 1851
Vergilius Aeneise; ford. Baróti Szabó Dávid, szövegrevideál. Radó Antal, bev., jegyz. Tóth Rezső; Lampel, Bp., 1907 (Remekírók képes könyvtára)
1920–1944
P. Maro Vergilius "Aeneis" c. eposzának 1. éneke. Az első 207 sor. A gimn. 6. osztályának anyaga; jegyz., szó szerint ford. Pongrátz Elemér; Révai Ny., Bp., 1921 (Bangó tanintézet könyvtára)
Aeneis. Eposz; ford., jegyz. Lakatos István, bev. Trencsényi-Waldapfel Imre; Európa, Bp., 1962 (A világirodalom klasszikusai)
Vergilius eclogái; ford., bibliogr. Lakatos István, utószó, jegyz. Ritoók Zsigmond; Magyar Helikon, Bp., 1963
Vergilius összes művei; ford., utószó, jegyz. Lakatos István, utószó Borzsák István; Magyar Helikon, Bp., 1967 (Helikon klasszikusok)
Blumauer: Virgilius Éneássa. 2-3. r.; átdolg. Szalkay Antal; sajtó alá rend. Bánki-Horváth Sándorné Borbély Mária; Szegedi Ny., Szeged, 1967 (Acta Universitatis de Attila József nominatae. Acta antiqua et archaeologica. Kisebb dolgozatok a klasszika-filológia és a régészet köréből)
Némethy Géza: Az Aeneis, mint nemzeti éposz. Római irodalomtörténeti értékezés; Franklin Ny., Bp., 1887
Pólay Vilmos: Blumauer travesztált Aeneise és hatása a magyar irodalomra; Athenaeum Ny., Bp., 1904
Vetéssy Géza: Antik eposzi hagyományok Vörösmarty Mihály kisebb eposzaiban, különös tekintettel Vergilius Aeneisére; Bertók, Debrecen, 1935 (Dolgozatok a Debreceni Tisza István Tudományegyetem Görög-Latin Phil. Seminariumából)
