A portlandi agglomeráció tömegközlekedését szervező TriMet kettő vasúthálózatot üzemeltet: a Metropolitan Area Express (MAX) vasútvillamost és a Westside Express Service (WES) helyiérdekű vasutat. A MAX-nek 145, a WES-nek 8 járműve van.
A Type 2 kocsikban korábban 72 ülőhely volt, de nyolc ülés kiszerelésével helyet alakítottak ki négy kerékpárnak[7]
A férőhelyadatok 4 fő/m2-re értendők; csúcsidőben 6–8 fő/m2 a jellemző.[8]
Type 1
Type 1 kocsi beltere 1987-ben, még meglévő leszállásjelző zsineggel
A magas padlószintű Type 1 kocsikat a Bombardier és a La Brugeoise et Nivelles (BN) konzorciuma gyártotta; a TriMet a Budd Companytől vásárolt volna vonatokat, de a gyártó az utolsó pillanatban visszalépett.[9] 1983 augusztusában további hét darab kocsit vettek volna,[10] de a megszorítások miatt novemberben szándékuktól elálltak.[11] A Type 1 járművek a Rio de Janeiróban használt, a BN által tervezett, de a brazil Cobrasma által gyártott kocsikra hasonlítanak.[1][12] A villamos berendezéseket a Brown, Boveri & Cie szállította;[13][14] a kocsiszekrényeket Québecben építették,[9] de a további gyártás és szerelés nyolcvan százaléka a Vermont állambeli Barre-ban történt.[12] Az első jármű 1983-ban készült el,[1] és 1984-ben érkezett Portlandbe.[15] A Type 1-es kocsik nem képesek az energia-visszatáplálásra, de a későbbi típusok már igen.[16]
A kocsikban eredetileg nem volt klíma, de az 1997–1998-as felújításkor mindegyikbe szereltek.[17][18] A leszállási szándékot az amerikai buszokon megszokott zsineg meghúzásával lehetett jelezni, de 1994-ben, a feltételes megállási rend felszámolásakor ezeket leszerelték; azóta a szerelvények minden állomáson és megállóhelyen megállnak.[19] A szerelőnyílások korábban nyitottak voltak, de 1995-ben a zajcsökkentés érdekében ezeket szoknyalemezekkel takarták el. A cég szerint minden későbbi típus esetén ez lesz a gyakorlat.[20]
2016-ig a Type 1-es kocsik kézzel tekerhető, célfilmes viszonylatjelzőkkel rendelkeztek. Az időigényes kezelés miatt a táblákat csak a szerelvények két végén állították be; a csatlás felől üresek voltak, oldalt pedig csak a színkód látszott, a célállomás nem. 2014 októbere[21] és 2016 szeptembere között minden célfilmes viszonylatjelzőt LED-es kijelzőre cseréltek.[22]
2003-tól esztétikai felújításokat végeztek a járműveken:[23] a kocsiszekrényt újraszínezték, az ablaküvegeket kicserélték, és minimális mértékben a belteret is átalakították; a munkálatok során gépészeti javításokra nem került sor.[24] Mivel a felújításokat a TriMet munkatársai végezték, azok a vártnál lassabban haladtak:[25] egyszerre csak kettő kocsin tudtak dolgozni, és mindegyik kettő év alatt készült el. 2018-ra a 26 kocsiból 23 felújításával végeztek, de mivel a járművek hamarosan elérték tervezett élettartamuk végét, a programot leállították. Az utolsó felújított kocsi (112) 2018 áprilisában állt újra forgalomba. A munkálatokat a 102-es, 103-as és 116-os kocsikon nem végezték el.[23]
2018 februárjában bejelentették, hogy a Type 1-es kocsikat leállítják.[26] Kiváltásukra 2019 júliusában a Siemenstől 26 járművet (Type 6) rendeltek.[27]
Type 2
A Westside MAX 1997-es részleges megnyitásával bemutatták Észak-Amerika első alacsony padlós vasútvillamos-típusát,[28][29] a Siemens SD660-at (korábban SD600, de 1998-ban átszámozták).[30] A járművek padlószintje közel egybeesik a peronokéval; a szintkülönbséget a kinyíló hídlemez hidalja át. A járművek beltere szellősebb, valamint digitális viszonylatjelzőkkel és légkondicionálóval rendelkeznek.[28] Az alacsony padlós járművek forgalomba állításával a megállók időigényes kerekesszékes emelőit leszerelték,[31] azóta a Type 1 járművek csak alacsony padlós kocsival párosítva közlekednek. A Type 2 kocsik a Type 1 és Type 3 járművekkel is csatolhatóak.
Az első járművet a gyártó 1996-ban szállította[32] és 1997. augusztus 31-én állt forgalomba.[31] A 39 darabos rendelés később 52 darabosra bővült.[33] A későbbi modellek egy részébe a küszöbökhöz utasszámlálókat telepítettek.
2001–2002-ben nyolc ülést eltávolítottak, hogy helyükön helyet alakítsanak ki négy kerékpárnak. A később szállított járművek már kerékpárrögzítő kampókkal érkeztek.[7] 2014–2016-ban ezen kocsikat is LED-es viszonylatjelzőkkel szerelték fel.[22]
Type 3
Type 3 kocsi nyitott rámpája
A sárga vonal 2004. májusi megnyitására vásárolt Type 3-as kocsikat 2003 februárjától szállították és az év szeptemberében álltak forgalomba. Ezekben javították a klímát, kényelmesebb üléseket szereltek be és az ajtók fölé fényelektromos utasszámlálókat telepítettek. A kocsik a TriMet 2002-től érvényes színtervét viselik.[34]
Type 4
Csatolt üzemű Type 4 kocsik a kék vonalon
Az I-205 szakaszhoz és a Portland Transit Mallhoz vásárolt huszonkét darab Siemens S70 kocsi 2009 augusztusában állt forgalomba.[35] Az előző típusokhoz képest áramvonalasabbak és könnyebbek, ezáltal energiatakarékosabbak; emellett az ülőhelyek száma is magasabb. Mivel csak „A” végükön található vezetőállás (a „B” végen ülések vannak), kizárólag párban, egy másik Type 4-es vagy 5-ös kocsival csatolva tudnak közlekedni. Hosszuk 28,96 méter, ezzel a korábbi típusoknál (28,04 méter) egy méterrel hosszabbak.[2]
A Type 4 járművek LED-es kijelzőkkel érkeztek; a korábbi típusok 105 járművén[21] 2014 októbere és 2016 szeptembere között[22] a célfilmes viszonylatjelzőket LED-es kijelzőkre cserélték. A célfilmes táblákon a célállomás a vonal színével megegyező háttér előtt jelent meg. A LED-es kijelzők képesek a színek megjelenítésére; a célállomás szövege borostyánszínű.[36]
Type 5
A Type 5 járműveket a Portland–Milwaukie szakaszhoz (narancssárga vonal) vásárolták, de minden vonalon előfordulnak. A Type 4-es kocsikhoz képest szellősebb lett a beltér,[37] valamint javították a klímát és a rámpákat.[4] A 2012 áprilisában rendelt járművek 2014 szeptemberétől érkeztek a TriMethez. 2015. április 27-e és 2015 szeptembere között kezdtek közlekedni;[38] a narancssárga vonal megnyitásáig kettő kivételével mindegyik forgalomba állt.[39] Pályaszámuk 501 és 538 közé esik[40] (gyártásuk idején az 511–514 pályaszámcsoportba a nosztalgiavillamosok tartoztak). 2020-ban a Siemens a járművek típusjelzését S700-ra számozta át.[3]
Type 6
2019-ben a Type 1 kocsik kiváltására 26 darab Siemens S700-at rendeltek;[27] ezek az S70-től az átalakított középső modulban térnek el.[41] Az opciós szerződéssel a Southwest Corridor szakasz megépültével további járművek lehívására nyílik lehetőség; 2021 júniusában a mennyiséget harminc darabra módosították.[6] A Type 5 kocsikhoz képest újdonság, hogy a Type 6-nak mindkét végén található vezetőállás, emellett a buszoknál 2019-ben bevezetett kék-narancs színezést viselik.[42] A 26 jármű szállítása 2023 közepére várható.[43] Az első kocsi 2022 decemberében érkezett a Ruby Junction járműtelepre; a próbaüzem a második jármű szállításakor kezdődik.[44]
Jégtörő áramszedők
A 2004. januári, a teljes hálózatot másfél napra lebénító havazást[45] követően egyes Type 1 kocsikat jégtörő áramszedőkkel szereltek fel;[23] ezek éjszaka szükség szerint ezek utasokat nem szállítva, a felsővezetékek jegesedését megakadályozandó közlekednek.[46] A jégtörő pantográfok nem vesznek fel energiát a hálózatról; a felszerelt bővítménnyel képesek a felsővezetéket jégmentesíteni.[23][46] A 107–112 pályaszámú kocsikat 2006-ban, a 113-ast 2018-ban alakították át. 2019 elején minden Type 5 kocsit jégtörő pantográffal szereltek fel, valamint a Type 6 járművek második áramszedője is jégtörő lesz.[47] A Type 5 kocsikon a jégtörő a külső végen, a vezetőállás fölött található.[42]
A WES vasútvonalán négy Colorado Railcar Aero dízel motorvonat közlekedik, emellett tartalékjárműként négy darab Budd Rail Diesel Car áll rendelkezésre.
Megjegyzések
↑Korábban ezek is az S70 típusjelzést viselték, de azt 2020-ban a Siemens S700-ra módosította.[3]
Hivatkozások
↑ abcRoomy, good-looking’ light-rail cars please Tri-Met official. (angolul) The Sunday Oregonian, (1983. november 27.) B5. o.
↑ abBill Stewart: MAX will add racks for bikes, not bags. (angolul) The Oregonian, (2001. augusztus 20.)
↑Part 8: Glossary (angol nyelven) pp. 8–9. Transportation Research Board, 2003. október. [2007. január 12-i dátummal az 8.pdf eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. május 16.)
↑ abStan Federman: Banfield officials cite foreign expertise in light-rail contracts. (angolul) The Oregonian, (1982. szeptember 12.) B7. o.
↑Tri-Met plans more cars; $1.5 million savings to be spent. (angolul) The Oregonian, (1983. augusztus 11.) B8. o.
↑Stan Federman: Tri-Met abandons plans to buy more rail cars. (angolul) The Oregonian, (1983. november 4.) C6. o.
↑ abK. P. Fletcher: Bombardier builds for Portland. (angolul) Modern Railway and Light Rail Transit, (1985. május) 150. o. ISSN 0144-1655
↑Chris Bushnell: Jane’s Urban Transport Systems 1988. (angolul) Szerk. Peter Stonham. Coulsdon (Surrey): Jane’s Information Group. 1988. 275. o. ISBN 0-7106-0854-3
↑Van Wilkins: Light Rail Vehicles Now Operating or on Order in North America – 1994. (angolul) 1994 Light Rail Annual & User’s Guide, (1994) 47. o. ISSN 0160-6913
↑First car for light rail delivered. (angolul) The Oregonian, (1984. április 11.) C4. o.
↑ abGordon Oliver: Tri-Met prepares to purchase 37 low-floor light-rail cars. (angolul) The Oregonian, (1993. április 15.) D4. o.
↑William C. Vantuono: Tri-Met goes low-floor: Portland’s Tri-Met has broken new ground with a procurement of low-floor light rail vehicles. The cars will be North America’s first low-floor LRVs. (angolul) Railway Age, (1993. július) 49–51. o. ISSN 0033-8826
↑ abSteve Morgan: For Portland’s MAX: New Cars, New Paint Scheme and More Ice-Cutting Pantographs. (angolul) Passenger Train Journal, XLIV. évf. 1. sz. (2020) 53. o. ISSN 0160-6913
Ez a szócikk részben vagy egészben a TriMet rolling stock című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
_-_Portland,_Oregon.jpg)
_(mulDA0008a).jpg)
_LRV_in_1987_-_Portland,_Oregon.jpg)
