Az üstökösfák a fás szárú növények egyik alaktani csoportja: olyan cserjék, illetve fák, amelyek fotoszintetizáló levelei a törzs, illetve az ágak végein nőnek. Sok közülük pozsgás növény. Az ugyanilyen alakú pálmákat nem tekintik üstökösfának, a cikászokat viszont igen.
Származásuk, elterjedésük
Származásuk rendkívül változatos; egymáshoz látványosan hasonlító fajaik, nemzetségeik a legkülönfélébb ősökből fejlődtek ki konvergens evolúcióval. Így például:
a dél-amerikai törzsszukkulens üstökösfák egyszikűek:
Törzsük rendszerint nem ágazik el. A törzsön rendszerint elszáradt levélcsonkokat viselnek, aktív leveleik pedig csomóban helyezkednek el a törzs (illetve a néhány elágazó fajnál az ágak) végein, a tenyészcsúcs (a csúcsrügy) körül. Rendkívül jellemző tulajdonságuk a törzs másodlagos vastagodása. Ennek intenzitása a különböző rendszertani csoportokban igen eltérő:
Többnyire silány, köves talajú, tápanyagszegény, szélsőséges hőmérsékletű, száraz termőhelyeken élnek, jellemzően a trópusi havasok paramo-növényzetében, ritkábban (mint például a józsuéfa) sivatagokban. Ezeken a helyeken igen nagy a napi hőingás: éjjelente nem ritka a -10 °C-os fagy, nappal a + 25 °C meleg. Ezért ezek a fajok igen tűrőképesek, de lassan növekednek.[7] A zord éghajlaton hőszigetelésüket javítja, hogy elszáradó, gyakran szőrös leveleik nem hullanak le a törzsről. A fiatal levelek és a csúcsrügy fagyását gátolja, és egyúttal a köves váztalajon vízfelvételüket javítják a tömény, az ozmotikus nyomást megemelő sejtnedvek.[8]
Enyhébb éghajlatú élőhelyeik jellemzően a kontinensektől távoli szigeteken vannak; a sárkányvérfáé például Makaronéziában.
